Kocsi Olga a rezidenciaprogram egyik nyertes pályázója volt, aki a Műszaki Egyetem tanáraival konzultálva hozta létre a Láthatatlan munka című kiállítást. Olga a kiállításon a különböző hétköznapi mozgásfolyamatokat mutatta be, ezzel láthatóvá téve a láthatatlant. Ehhez a művészi projekthez az egyetem mozgáslaborjában készítettek felvételeket, melyeket többféle formába jelenített meg. A projekt során Kiss Rita Mária professzor és Ágoston Dorottya doktori hallgató volt a témavezető. A kiállítás lezárása után átbeszéltük Olgával az a munkafolyamatot a legelejétől a legvégéig és a rezidenciaprogram tanulságait.
Hogyan találtál rá a rezidenciaprogramra? Szoktad figyelni a pályázati lehetőségeket?
Át is küldték nekem, de én is megtaláltam, és a MOME-n is jelezték, hogy van ez a lehetőség, illetve nekem is szembejött valamilyen honlapon. Utána nagyon büszkén meséltem annak, aki átküldte, hogy megnyertem. Folyamatosan nézegetem a pályázatokat, tegnap is néztem, és ma is megyek haza pályázatot leadni.
A művészek többnyire ilyen pályázatok segítségével dolgoznak?
A művészek sajnos rá vannak szorulva a folyamatos pályázásra. Én a diploma után ösztöndíjas doktori képzésen vettem részt a MOME-n, majd háromszor megkaptam a Derkovits-ösztöndíjat, így tudtam dolgozni hat évig támogatások segítségével. Mindenhova pályázni kell, ide-oda, amoda. Ez a kiállítás rendkívül nagy volumenű dolog volt, kilóra is sok volt, 180 kiló acél meg 220 kiló üveg. Ennek a megmozgatása is egyébként elképesztő mennyiségű fizikai energia volt tőlem is, a barátaimtól meg az ismerőseimtől is. Nagyon szívesen tovább vinném még, csak kellene hozzá valamilyen technikai segítség, mert kicsit túl nagy lett az anyag.
Többféle modellt is készítettél a mozgásokról. Hogy találtad ki és hogyan tudtad megvalósítani őket?
Már az elején tudtam, hogy szeretnék különböző mozgásokat felvenni több emberrel, a koncepció már akkor megszületett, mikor a laborban körbenéztünk. Például az, hogy egy kutató pszichológus főz és azt dokumentálnám. Nagyon foglalkoztat engem az absztrakció, hogy egy mozdulatsor hogyan változik át, és mindenképpen meg akartam ezt többféle módon jeleníteni. Fotó, videó vagy a egyedi fejlesztésű szoftver és Kinect kamera segítségével, és persze a motion-capture rendszerrel, ami különleges itt a műszaki egyetemen. Ezekből akartam leképzéseket készíteni és ugyanannak a mozdulatsornak a különféle végeredményeit látni. Még sokkal több ötletem is volt, de rájöttem, hogy az, hogy minden mozgásról minden variációt megcsináljak, az lehetetlen. Egyszerűen a világ összes pénzét el lehetne költeni művészetre.
Maga a folyamat nagyon izgalmas volt. Megismerkedtem Dr. Kovács Norberttel, aki az anyaglaboratóriumban dolgozik, ő segített nekem 3D printeket készíteni, egy másik barátom, Tarr Kálmán is be lett fogva, ő is segített és nyomtatott nekem 3D szobrokat. Az egyik témavezetőm, Ágoston Dorottya kezelte a laborban a gépeket, a programozó férjem, Mórász Dávid csinált az adatokból fájlokat, tehát én csak a koncepcióért, az ötletekért voltam felelős, illetve utána a gyártást és a logisztikát intéztem.
Engem kifejezetten érdekelt, amikor körbenéztem a kiállításon, hogy hogyan találtad ki, hogy kik és milyen mozgások szerepeljenek?
Mindenkivel külön beszélgettem és a mozgások belőlük jöttek. Kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e olyan mozdulatokat mondani, amiket nem feltétlenül tekintünk mozgásnak, mint a munka, házimunka, láthatatlan munka. Eleve van egy nagyon szép szociális vetülete az egésznek. Mikor Illés Anikóval, a MOME oktatójával beszélgettem, mesélte, hogy amikor hazaér, akkor ő is csak egy anyuka, és akkor nem kutató pszichológus vagy docens. Amikor hazamegy, az éhes család várja, és a leggyorsabban tonhalas tésztával lehet jóllakatni őket. Majd ezt az ötletet vittem tovább. Megtetszett, hogy minden embernek van otthon egy ilyen elvégzendő végtelen feladatsora. Az elejétől kezdve arra gondoltam, hogy szeretnék nagyon sok embert bevonni, hiszen ez a rezidenciaprogram arra is jó, hogy kapcsolatot teremthessek emberekkel.
A munka egy-egy emberrel meddig tartott?
Eleinte mindig egy-egy embert hívtunk el, de aztán rájöttünk Dorottyával, hogy sokkal egyszerűbb, hogyha összeszervezek egy napra több embert. Egy-egy órát hagytunk minimum, be kellett kalibrálni a rendszert, az embereket is föl kellett pöttyözni. Már a legelején sejtettem, hogy az emberek megszervezése lesz a legnehezebb az egészben.
Az időbeosztáson kívül volt még nagyobb nehézség?
Szembesülni a gyártással, azzal, hogy ez milyen mennyiségű adat. Az elején a szervezés volt nagyon nehéz, a végén a kivitelezés, utána fizikailag a kiállításépítés, a legrosszabb pedig az elpakolás volt.
Mikor megnéztem a munkáidat, előszőr nem értettem, hogy mi a jelentése a mozgásoknak, hogy mit akarnak kifejezni?
Igazából a láthatatlannak a láthatóvá tétele volt az, ami legjobban érdekelt engem, illetve ezek a fajta munkafolyamatok, olyan mozgások, amiket nem gondolunk mozgásnak. Egy kurátor például, fogalmam sincs, mit csinál, amikor dogozik. Érdekes volt látni a laborban Don Tamás kurátort, ahogy telefonálgat, sétál kicsit körbe-körbe, kurátorkodik.
Összességében hogyan gondolsz vissza a rezidenciaprogram tapasztalataire? Úgy érzed, meg tudtad csinálni, amit akartál? Illetve az új pályázóknak lenne valami tanácsod?
Jó hangulat volt, én hoztam ezeket a furcsa helyzeteket, hogy most szeretnék kutyát, csecsemőt, tonhalas tésztát behozni, és semmire nem mondták, azt, hogy nem lehet, meg ezt miért akarom egyáltalán csinálni. Mint egy játszótéren, szabadon kiélhettem a kreativitásomat, nekem ez egy nagyon jó élmény volt. Az egy maradandó pillanat volt például, amikor megépítettük a kiállítást, és amikor már nagyjából készen volt, Dr. Kiss Ritától jött egy email, hogy most nézte meg, és hogy mennyire szép lett, gratulál és nagyon büszke rám. Ez annyira jól esett, hogy a témavezető is látta végül egészben, és hogy elégedett vele.
Van még egy befejezetlen munkám is, fölkértek, hogy a D épületben a folyosóra tervezzek majd Ágoston Dorottyával – aki mellesleg fitnesz-világbajnok – egy sorozatot, amit szeretnék itt hagyni a műszaki egyetemnek ajándékba, így egy állandó kiállításom lenne itt a folyosón.
A pályázatot volt is, akinek elküldtem, hogy mindenképpen jelentkezzen. Komoly kutatókkal, laborokkal lehet együtt dolgozni, ami nagyon izgalmas. Én kíváncsian várom, hogy miket készítenek majd, már csak azért is, mert részben más témák vannak, mint amikor én jelentkeztem. Azt tanácsolom a következő rezidenseknek, hogy használják ki aktívan azt az időt, amit itt lehet tölteni, mert nagyon izgalmas terület a művészet és a tudomány kapcsolata, a különbségek áthidalása.
Nagy Timi
kiemelt kép: Kukuts Csilla
