„Itt valami olyasmit hozunk létre, amit mindenki a magáénak tud érzeni” – záró interjú Boruzs Ádámmal

Boruzs Ádám a 2022-es rezidenciaprogram során két témához, az Áramlások szépségéhez és a Műszaki színtanhoz kapcsolódott. Till Sára, Paál György és Samu Krisztián témavezetők támogatásával hozta létre Kaotikus érzékek című interaktív multimédia-installációját. Az interjúban az előzetes várakozásairól, azok meg- vagy meg nem valósulásáról beszélt. Bepillantást adott a kiállítások színfalai mögé és tanácsokkal látta el a program következő nyerteseit.

Hol találkoztál a felhívással és miért akartál rezidens lenni a BME-n?

Egy műterem társam küldte el a felhívást ezzel a címszóval: „Ádám, téged ez nem érdekel? Ez neked való.” Ha vannak ilyen pályázatok, vagy bármi, ami felkelti az érdeklődésünket, azt elküldjük egymásnak. Egyébként nagyon sok platformon megtalálható volt, ezért sem értem, hogyan kerülte el eleinte a figyelmemet, pont nekem. De végül is maradt még négy-öt napom, ami éppen elég volt, hogy beadjam.

Már régóta vártam valami ilyesmire, egy nagy találkozásra művészet és tudomány között, ami lényegében leírja a fél életemet. A témák közül viszont nagyon nehéz volt választanom. Művészként, ha kicsit tájékozottabb az ember a tudományokban és csak egy pillanatig is belegondol egy-egy témába, már mindegyikhez van valamilyen ötlete. Nálam úgy alakult, hogy az áramlástan és a színtan is nagyon érdekelt, így mindkettőre jelentkeztem.

Hogy lehet, hogy meg is maradt mind a két témád?

Az első találkozó előtt azt gondoltam, biztosan döntenem kell majd, hogy melyik témával folytatnám. Reggel fel is dobtam egy érmét, hogy áramlástan vagy optika. De végül kiderült, hogy az egyetemen nyitottak rá, hogy egyszerre vigyem tovább a kettőt, csak ez nyilván több munkát ígért. Nekem ez nem jelentett problémát, „mindent akartam”, és örülök, hogy végül sikerült szimultán csinálni mindkét témát.

Milyen előzetes elvárásaid voltak a programmal kapcsolatban?

Nagyon sok minden érdekel: 15 évig zenéltem, foglalkozom videóművészettel, festészettel, egy film megvalósítására is régóta vágyom. A legfontosabb viszont, amit kitűztem célnak és elvártam magamtól, hogy valami újat akartam csinálni, olyasmit, amivel korábban nem foglalkoztam. A program keretein belül egy műtárgyat kell létrehozni, konzultációk, témavezetők segítségével. Nincs értelme ennek a programnak, ha az ember ugyanazt csinálja, mint eddig, csak kap rá pénzt. Ezt nem akartam. Érdekeltek festészeti analógiák is, de mivel van műtermem, ezzel nem a rezidenciaprogram idejében szerettem volna foglalkozni. Olyan technológiákat akartam használni, amire egyébként nem lenne lehetőségem. Talán ez volt a témavezetők és köztem a kölcsönös szimpátia titka, hogy bár összeírtam pár ötletet, összességében nyitva hagytam ezt a kérdéskört. Másrészt olyan technikákat alkalmazok, amik szoros kapcsolatban állnak az áramlástannal és az optikával is. A nem-newtoni folyadékok áramlása megjelenik a festészetemben, az emberi érzékelés pedig mindig is az egyik alappillére volt a munkásságomnak.

Több mint tíz emberrel dolgoztál együtt, ha jól tudom. Mesélnél arról, hogy tudtátok összeegyeztetni ezt a sok véleményt és gondolkodásmódot?

Az már középiskolában kiderült, hogy az érdeklődésem eléggé ambivalens: mikor vegyésznek tanultam, nagyon érdekelt az irodalom, a zene, aztán mikor elkezdtem művészetet tanulni, egyből jött a tudomány iránti vonzalom is. Viszont az biztos pont volt, hogy mindig szót tudtam érteni a tudományos pályán tevékenykedőkkel. Szerencsésnek tartom magam, mert itt olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akikkel nem csak szakmailag, de emberileg is szót tudtam érteni. Megkönnyítette a dolgomat, hogy nem kellett elmagyaráznom tudomományos jelenségeket, mint például a művészeti kollégákkal való munkánál. Megbeszéltük, hogy mit szeretnék, és ők abban hogy tudnak segíteni.

Nagyon sok ismerettel elláttak. A témavezetőimen kívül a HDR tanszéken több kutatóval is konzultáltam ( Nagy Péter, Csizmadia Péter, Hegedűs Ferenc, Csippa Benjámint, Sándor Levente), akik úgy adták át az információkat, hogy én könnyedén megértsem . Minden felmerülő témában volt valami, ami nagyon érdekelt, de nem akartam például specifikusan a véráramlással foglalkozni. Az áramlás kapcsán is szóba jött sok aspektus, de ami a folyadékok és a levegő áramlásában is egyaránt mindig megjelenik, az a stabilitás–instabilitás témaköre. Nekem nagyon fontos, hogy olyan metaforákban gondolkodjak, melyekhez mindenki tud kapcsolódni. Ilyen például a káosz, a káoszelmélet vagy a pillangóhatás. Mire gondol káosz kapcsán az utca embere? Rendetlenség van a szobámban, az életemben, de valójában ez is egy rendszernek az átláthatatlansága, korrelációban van a kezdeti értékekkel. Azt, hogy ezt műtárgyként hogyan valósítom meg… Itt jött a munka neheze, mikor már megvolt a téma.

Említetted annak az előnyét, hogy nem kellett magyaráznod a tudományos fogalmakat, viszont a művészeti részről való kommunikáció is ilyen gördülékeny volt?

Akikkel együtt dolgoztam, mind rendkívül intelligens és tájékozott emberek, szinte bármiről tudtak velem beszélni, sőt volt, aki annyira megcsillogtatta a tudását, hogy én éreztem azt, hogy hoppá, nem biztos, hogy folytatni kéne ezt a beszélgetést, mert csak rosszul jövök ki belőle. Sokan érzékenyek a művésztre, például Till Sári művészettörténetet tanult, illetve formatervező is, Paál Györgyhöz nagyon közel a zene, Samu Krisztián pedig optikai jelenségekkel foglalkozik, ezért a festészet, a képalkotás része az életének. Szóval rengeteg háttértudással rendelkeztek, viszont fordított szempontból szerencsére ők sem mentek bele olyan szakzsargonba, ami nekem már terhes lett volna. Elmentem velük egy szakmai kirándulásra, ahol főztünk, beszélgettünk, egy idő után nyilvánvalóan előjött a „szakmázás”. Figyeltem és tanultam, de ők is tudták, hogy mikor kell témát váltani. Mutattam nekik sok kortárs képzőművészeti anyagot. Volt egy eset, mikor egy tudományos kutatás eredményei kísértetiesen hasonlítottak egy absztrakt műre, amit megmutattam. Élcelődtek is ezzel, hogy itt fizikáról, rengeteg adatról van szó, ami mind külön jelentéssel bír, a művészetben viszont csak az emberi gesztus által létrehozott festékfoltok vannak, a kettő nem ugyanaz. Ha bárkinek megmutatnám, lehet, hogy nem tudna különbséget tenni a kettő között.

Sokat beszélgettünk, nagyon sokat segítettek, és ami a legjobban tetszett, hogy rendkívül érzékenyek voltak arra, hogy haladjon ez az egész. Megkezdődtek a közös ötletelések: alumínium helyett acél legyen, mekkora átmérő felelne meg a csőnek az installációban, mit hogyan oldjak meg. Hihetetlen, hogy mennyi segítséget kaptam.

Egyénileg konzultáltatok, vagy ez a közös ötletelés volt a jellemzőbb?

Egyénileg. De nagyon nehéz volt beosztani, hogy mindenkivel külön tudjak konzultálni: volt, aki csak szerdán 4-től 5-ig ért rá, volt, aki csak délelőtt, ilyenkor például szabadnapot vettem ki. Nyáron nagyon meleg volt a D épületben, így néha beültünk valahova meginni valamit, vagy eljöttek hozzám a műterembe. Egyszer hárman dolgoztunk a mozgásérzékelőn, ekkor jöttem rá, mi a baj velünk művészekkel: rengeteg ötletünk van, rakétát is küldenénk a Marsra, csak nem tudjuk, hogyan fogjuk ezt megvalósítani, ha nincs megfelelő háttértudásunk. Mindig a középutat kerestük, így sok mindenből engednem kellett. Volt, hogy az idő miatt, és volt, hogy azért, mert valamilyen elképzelésem nem működött és más megoldást kellett találnunk. A végeredmény, a Kaotikus érzékek egyszerű, letisztult munkának tűnhet, mert nincs sok komponense, de közben rengeteg munka volt vele, olyan apróságokkal is, hogy egy kamerát hogyan helyezek be egy csőbe. Ezen két hónapon keresztül dolgoztam és agyalgattam.

Tehát ebben az időszakban a rezidenciaprogram teljes prioritást élvezett az életedben?

Abszolút. Úgy csináltam, hogy ez legyen az első. Kevés ilyen lehetőség van egy képzőművésznek Magyarországon, amit kritikának is fel lehet fogni. Egy éven keresztül támogatást kapni, ez nagyon ritka, vannak persze külföldi rezidenciaprogramok is, de itthon egyre kevesebb.

Azt érzem, hogy nagyra értékeled ezt a programot, de mi az, amit megváltoztatnál benne?

Az első az a mű előállításának és kiállításának a pénzügyi adminisztrációja: sok probléma volt a folyamatos kötelező árajánlatkérésekkel, a beszerzés adminisztratív szabályaival. Ha jól tudom, a következő évben ezen változtatnak is. A másik pedig már csak szőrszálhasogatás, de én nagyon szívesen csinálnám ezt dupla évben. Az az igazság, hogy annyi jó dolog van itt és annyit lehet tanulni, hogy azt érzem, hogy sok mindent nem tudtam megvalósítani, amit terveztem. A barátságok persze megmaradnak, de szívesen csináltam volna még meg olyan feladatokat, amire már nem volt idő.

A teljes programban és munkafolyamatban mi volt számodra a legizgalmasabb rész?

Talán az, hogy olyan dolgot tudtam megvalósítani, ami a következő éveimet meg fogja határozni. Valamilyen szinten újradefiniáltam a saját munkásságomat. Gondolkozom, hogy jelentkezem doktorira és ott szívesen folytatnám ezt a témát. Jó volt látni a gondolkozásmódom változását, illetve azt is, hogy csináltam valami olyasmit, amit régóta szerettem volna, de a program nélkül biztosan nem valósult volna meg.

A másik nagyon fontos dolog az együttműködés milyensége. Hogy a kapcsolatok, amiket itt szereztem, úgy érzem, hogy egyáltalán nem érdekbarátságok, hanem fellelhető bennük az „adok-kapok”. Azt éreztem, itt valami olyasmit hozunk létre, amit mindenki a magáénak tud érzeni. Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy egy ilyen rendszerben hogyan tudsz létrehozni egy olyan munkát, ahol még te maradsz te, ami a te gondolkodásodról is szól. A témavezetők abszolút az én ötletelgetésemet figyelték és kontrollálták. Ez az együttműködés és együtt dolgozás volt a legjobb. Lehet, hogy ez naivan hangzik tőlem, de láttam ebben az egészben részükről egy önzetlenséget. A program szakmai vezetőjével, Gács Annával is nagyon jó volt együtt dolgozni, hihetetlenül rugalmas és érdeklődő volt.

Mit tanácsolnál a program további jelentkezőinek?

Legyenek bátrak, merjenek kérdezni a témavezetőktől, még akkor is, ha kicsit meg vannak illetődve. Művészeknél vettem észre sokszor, hogy nem kérdeznek egymástól eleget, pedig úgy sokkal könnyebben meg lehetne oldani a felmerülő problémákat. Fontos, hogy hagyjanak időt arra, hogy kitaláljanak valami jót, és aztán tervezzék meg, hogy hogy fog működni ez a munka. Ne úgy fogják fel, mint pénztámogatást a meglévő dolgaikra, hanem csináljanak valami újat.

Az idődet magadnak kellett beosztanod, vagy volt egy működő rendszer?

Nem ment minden úgy, mint a karikacsapás. Főként, mikor a helyszíneket kellett bejárni, nehéz volt összehozni, hogy minden működjön, hiszen nekem a délelőttjeim foglaltak voltak a munka miatt. De alapvetően itt a művész kezében van az irányítás, neki kell szervezkedni és tolni előre a folyamatokat. Neked kell kitalálnod, hogy mit akarsz, és ismerni a határaidat, hogy ebből mi fog megvalósulni, mert rengeteg hiba szokott adódni akár az utolsó pillanatban is, amit utána nagyon nehéz megoldani. Velem is megtörtént, hogy a kiállítás megnyitója előtti egy órában a mozgásérzékelő szenzor elektronikája elromlott. Ilyenkor mit lehet csinálni? Nekem nagy szerencsém volt, hogy Joe (Molnár József) irodája pár perc sétára található és ott meg tudtuk csinálni. Ha ő és Samu Krisztián nincsenek ott, nem tudom mi történt volna. Ez is egy olyan probléma, ami abból adódott, hogy nem volt elég idő kísérletezni az installációval. Ha lett volna egy egész hónapom arra, hogy a laborban méréseket végezzek és teszteljek, megismerjem a műtárgy határait, akkor ez lehet, hogy másképp történt volna.

Neked két zárókiállításod is volt. Ezeknek milyen tanulságai voltak?

Az első december 8-án volt, itt egyedül szerepeltem, mert a másik rezidens művész, Kocsi Olga megbetegedett. Itt még azt éreztem, hogy éppen hogy csak össze van rakva az egész. Nem volt már idő lekrómoztatni a műtárgyat stb. A helyszínnel már az elején voltak fenntartásaim. Ott volt az a szobor, ami szökőkút is egyben a Q épület aulájában. Ez nem egy kiállítótér, túl sok a vizuális tényező, ami elveszi a figyelmet. Ekkor azt találtam ki, hogy legyen sötét az egész tér, legyenek reflektorok és így ki tudtuk küszöbölni az előbb említett „zavaró” tényezőket. A megnyitót nagyon élveztem, Demeter Nóra és Gyuri (Dr. Paál György, témavezető) is nagyon jó szövegeket írtak, meg voltam elégedve magával a kiállítással. Utólag összevetve a K épülettel egyébként szerintem a Q-ban jobban működött a munkám. December 23-án, karácsony előtt én még lefotóztam az anyagot, ami a két reflektorral olyan volt, mint egy színházi előadás. Pont elég volt a fény, mert megvilágította az ingát, hogy csillogjon a sötét térben, a háttérben pedig ott voltak a mozgóképek, amik lényegében digitális fényt árasztottak. A hátulütője az volt, hogy a rezsitakarékossági korlátozások miatt nem nagyon tudták látogatni. Emellett minden nap oda kellett menni be- és kikapcsolni az installációt, mert nem volt kitapasztalva, hogy mennyit bír ez a rendszer.

Márciusban jött a második kiállítás a K épület aulájában. Én eredetileg is oda terveztem a munkát, mert nagyon tetszett a klasszicista architektúra, ami szerintem működőképes ezzel az ingával, mert van benne egyfajta időtlenség, grandiózusság. Pár dolgot persze át kellett alakítani a hely sajátosságai miatt. A K épületben nagyon sokan megnézték a káosz-ingám, a szoftver majdnem kilencszáz képet rögzített. Ezekkel is szeretnék tovább dolgozni, hiszen most kezdek rájönni, hogy a képeknek van linearitásuk, egy időben változó eseményt ábrázolnak és ebből is szeretnék alkotni valamit, egy ettől különálló munkában. A rezidenciaprogramhoz kapcsolható munkámra úgy tekintek, mint egy csirkecombra, amin még mindig van egy csomó hús, amit le lehet rágni.

Boruzs Ádám: Kaotikus érzékek

Liptai Melitta

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük