Januárban Németországban jártam, és a Starnbergi-tó egyébként lapos, kavicsos partján egy hatalmas, sima felszínű sziklára lettem figyelmes. Vándorkő volt, és egy jégkorszaki óriásgleccser hozta magával egy messzi északi hegység törmelékeként. Ma már igen sokat tudunk a vándorkövekről és a jégkorszakról is, azt azonban kevesen tudják, hogy a vándorkövek vizsgálata alapján a jégkorszakok első teoretikusa Karl Friedrich Schimper volt. Louis Agassiz nevét sokkal többen ismerik, mivel Schimper, aki nemcsak természettudós volt, hanem költő is, elméletéből nem tudományos értekezést írt, hanem Jégkorszak címmel egy nagyszerű, hosszú költeményt a természet erejéről. Ugyan verse, melyben részletesen, okadatolva kifejti elméletét, időben megelőzi Agassiz publikációit, Schimper később mégis hiába küzdött tudományos elsőbbsége elismeréséért. Ekkor, az 1840-es évek elején végérvényesen elkülönbözött a tudományos és a művészeti diskurzus, és azóta úgy tűnik, nem nagyon van átjárás az egyikből a másik felé.
Éppen ezért tölt el nagy örömmel a BME Művészeti Rezidenciaprogram kiállítása. Megmutatja, hogy bár az egyik evidenciákra, a másik gesztusokra épít, a természettudományos kutatás és a művészet gyökere azonos: igény a megismerésre és a leírásra. A rögzítés nem önmagáért való, vágya a megismerés eufóriájában fogan, és a leírás aktusa visszahat a megismerésre: újabb kérdések bomlanak ki a nyomában. Ugyanakkor ez a kiállítás, és maga a rezidenciaprogram rámutat arra is, hogy az alapkutatásban ma már természetesnek számító kollaborációs hozzáállás milyen gazdag termékenyítő hatással lehet a művészetekre. Az itt kiállított alkotások bizonyítják, hogy az együtt gondolkodás nem számolja fel az egyéni kreativitást, és hogy a művészet szabadságát nem sérti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti az elsőre merevnek látszó, tényekre alapozott keret. Emellett arra is példát szolgáltatnak, hogy a művészetnek és a művészeknek igenis van mondanivalója a tudomány és a tudósok számára. Ezt támasztják alá a rezidenciaprogram két művészének, Boruzs Ádámnak és Kocsi Olgának művei.
Boruzs Ádám festő és videóművész. Kaotikus érzékek című interaktív művét a Hidrodinamikai Rendszerek Tanszék és a Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatikai Tanszék kutatóinak közreműködésével valósította meg. Témavezetői Dr. Paál György, Dr. Samu Krisztián és Till Sára voltak, segítője a két tanszék megannyi kutatója. Boruzs Ádámot mindig is érdekelte a természettudomány. Egyes korábbi festményeit a kvantum-szuperpozíció, az atomszerkezet és a hullámtan inspirálták. A rezidenciaprogram alatt elsősorban a káosz foglalkoztatta. A látszólagos rendezetlenség, ami a kiindulási értékekre való végtelen érzékenységből fakad. Ezt a rendezetlenséget tette láthatóvá és interaktívvá a Kaotikus érzékek című káosz-ingával.
A káosz-inga egy műtárgy, mely magában hordozza végtelen számú új műtárgy lehetőségét. Nézője a szó szoros értelmében működteti: meglendíti, ezzel irányt és lendületet ad neki, és egyben társalkotójává válik a létrejövő digitális képnek. A legfontosabb állítás tehát maga a kölcsönhatás: az inga működésbe hozza a kezet, a kéz működésbe hozza az ingát. Mindkettőre szükség van a mű létrejöttéhez. Remélem, hogy ma este és a kiállítás tartama alatt sokan kipróbálják majd az ingát, hogy egyetlen mozdulatukat egy kaotikus rendszerre bízva tartós nyomot hagyjanak a világban, és ezzel laboratóriumi keretek között rekonstruálják a mindennapok számos apró életdöntését és eseményét.
Kocsi Olga médiaművész Láthatatlan munka című kiállításának központjában a test, a tér és az idő áll. A Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszék vezetőjével, Kiss Rita professzorral és Ágoston Dorottya doktori hallgatóval együttműködésben néhány perces mozgásszekvenciákat rögzített fotó, videó, egy egyedi fejlesztésű szoftver és Kinect kamera segítségével, vagy motion capture rendszerrel, és ezeket a szekvenciákat kivetítőkön, acéllemezekre nyomtatott képeken, üvegobjektek és 3D szobrok formájában jeleníti meg. A megörökített mozgások a hétköznapok kiragadott pillanatai: tésztafőzés, furulyázás, jógagyakorlatok. Olyan pillanatok, melyeket eszünkbe sem jutna megörökíteni, így könnyen elefejejtődnek, kihullanak a világból. Megörökítésük a hétköznapok ünnepe is egyben. Az üveglapok, és rajtuk az adatok tengeréből kiválasztott minták úgy sorakoznak a fa állványokon, mint a fixált szövetdarabokat hordozó tárgylemezek.
Kutatóbiológusként mindig is vitathatatlanul fontosnak tartottam a megfigyelést és a rögzítést. Íróként nem kevésbé. A laborban órákat töltöttem fluoreszcens mikroszkóp fölé hajolva, sejtek kapcsolatait, felszíni molekulákat vizsgálva, aztán hazafelé biciklizve eljátszottam a gondolattal, hogy ha valakinek, valaki nálam jóval nagyobbnak kedve támadna megvizsgálni engem is, vajon milyen szabályszerűségekre lelne? És egyáltalán, milyen kísérleti rendszert alkalmazna? Megetetne tríciummal, aztán rátenne egy hatalmas röntgenfilmet a háztetőkre, hogy követhesse a mozgásomat a nap folyamán? Figyelné, hogyan megyek el otthonról az óvodáig, onnan az egyetemre, aztán ugyanígy hazafelé? Megállapítaná, hogy kétnaponta megyek el vásárolni, és időnként, ha korán végzek, az óvoda után megállok a közeli játszótéren is? Ugyan ki vizsgálná ezt és miért?
Boruzs Ádám és Kocsi Olga valami ilyesmit mutat be ezen a kiállításon. Megfigyelnek és a saját művészi indíttatásuk által vezérelve, a tudománytól kapott eszközök segítségével rögzítik a tapasztalatukat. Köszönjük nekik, a BME kutatóinak és a Rezidenciaprogramnak, elsősorban Gács Annának, hogy ennek mi is a részesei lehetünk.
Molnár T. Eszter
Kiemelt kép: Kocsi Olga: Láthatatlan munka, részlet. Fotó: Kiss Viktor, BME
