Christo Squier londoni fény- és hanginstallációja a hétköznapokban nem érzékelt kozmikus sugárzást teszi megtapasztalhatóvá, s így nyújt a kiállítás egyfajta spirituális élményt a látogatónak.
Londonban járunk, egész pontosan London közepén, a The Shard, vagyis a Szilánk nevű felhőkarcoló lábánál. A metróállomással szemben egy kórház, az utca másik oldalán pedig a London Science Gallery áll, amely még lábadozik a pandémia óta, jelenleg ingyenes kiállításoknak és installációknak ad helyet. Az egyik ezek közül Christo Squier részecskeszentélye: egy hanginstalláció, amely kozmikus sugarak élő adatait közvetíti és hangokká és fényekké alakítja át, hogy a hétköznapi emberek hétköznapi érzékszerveikkel is megtapasztalhassák őket.
A kozmikus sugarak nagy energiájú részecskék vagy részecskecsoportok, amelyek közel fénysebességgel mozognak a térben. A napból, a mi galaxisunkból és távoli galaxisokból származnak, és szabad szemmel, füllel, testtel nem érzékelhetőek.
A kozmikus szentély kör alakú, a falakon körbe görbe tükrök vesznek körül, mintha egy vidámpark tükörlabirintusának közepére kerültünk volna. A félhomályban fuvolahangok és más zenei hangfoszlányok hallhatóak. Középen egy kör alakú, színes pontokból álló, állandóan mozgásban levő fényinstalláció vetül a földre. Ezek a programozás által vizualizált adatok valójában Japánból érkeznek, egy Super Kamiokande nevű kozmikus sugárdetektorból. Az ott mért adatokat élőben, percenként teszik közzé az interneten, az elénk vetített színes, mozgó pontocskák pedig az érkező adatoknak megfelelő irányokba mozdulnak el. Az egyébként A-dúrban megszólaló hangok pedig a jelen időben, helyben mért sugarakra is reagálnak, amelyek rajtunk is áthaladnak.
Az alkotás Dr. Teppei Katori, Christo Squier, Chris Ball és Eden Morrison együttműködésének gyümölcse. S most, hogy a tudományos részét összefoglaltuk, lássuk azt is, miért is olyan különleges, már-már spirituális élmény belépni a részecskeszentélybe.
A kozmikus sugarak, amelyeket hallhatunk és láthatunk, folyamatosan jönnek-mennek, áthaladnak a testünkön, hol erősebbek, hol elhalványulnak. S mi mit sem tudunk erről – legalábbis a tudatunkban nem. Most viszont hirtelen nemcsak megtanuljuk, mint valami lexikális tananyagot, hanem rögtön érezzük, halljuk, látjuk is az univerzum folyamatosan mozgó energiáit: érzékelhetjük, hogy mennyi láthatatlan erő szaladgál körülöttünk és bennünk. Egészen érdekes tapasztalat, hogy az emberi test is áthatolható ezek által az energiák által, amelyeknek most a felerősödését és lecsendesedését figyelemmel követhetjük.
Az installációban mindig áll vagy ül valaki, általában csak egy-két vendég. Squier, a projekt megálmodója kedvesen vált velük néhány szót. Fültanúja voltam például annak, hogy egy középkorú férfi, aki a szomszédos kórházból látogatott ide, azt mesélte, hogy itt lenni egyfajta gyógyító élmény, s a kórházban többen is tudnak a kiállításról. Bennem is valami furcsa, könnyed érzés mozgolódik, s később leülök a szentély közepére meditálni. Ekkor azonban már egy anyuka is megjelenik a kisfiával, aki oda-vissza szaladgál az installációban. Hasonlóan, mint ahogy néha gyerekeket láttam szaladgálni és bukfencezni egy mecsetben. A szaladgálásból pedig később fotózás kerekedik, mivel az anyuka fotós is, és így felnőttek-gyerekek játszanak együtt a szentélyben.
A legérdekesebb felismerés számomra az volt, hogy rájöttem, a művészet és a tudomány találkozása átélhetővé és igazivá tehet valamit, ami egyébként teljes mértékben átélhető és igazi, de mi emberek gyakorlatias módon száraz, tankönyvi anyagot varázsolunk belőle.
Jakab Csilla
Kiemelt kép: https://www.kcl.ac.uk/news/particle-shrine-at-london-design-biennale
