Szigetvári Andrea zenszerző és tanár a rezidenciaprogramban a zene és technológia közötti kapcsolatot kutatja, miközben egyedülálló lehetőséget tervez teremteni a két egyetem közötti együttműködésre.
Mi az, ami a leginkább motiválta Önt a rezidenciaprogramba való belépésre és mi jelenti majd a legnagyobb kihívást a program során?
Mindenképpen a téma. Azt gondolom, hogy a mesterséges intelligencia manapság nagyon fontos terület, és a zenében is kopogtat az ajtón. Már én is elkezdtem vele foglalkozni, mert egyre inkább szükségessé válik az általam használt alkalmazásokban, ahol nagyon nagy adattömegeket kell kezelni. Ami leginkább motivál engem, hogy tudok olyan kollégákkal kommunikálni, akik a Műszaki Egyetemen ezen a területen végeznek kutatásokat, és így most együtt foglalkozhatunk a témával. A mesterséges intelligencia és a zene kapcsolatát vizsgálni nagyon érdekes feladat. Újabb programokat kell megtanulni, ki kell találni, hogy egyáltalán hogyan kezdjen hozzá az ember, mik a legfontosabb kérdések, és a végén valamilyen művészeti produktumot kell létrehozni. Ez a legnagyobb kihívás.
Ön szerint hogyan lehet kibővíteni a zenei alkotó- és előadóművészet lehetőségeit a technológiával?
Úgy, hogy olyan dolgokat csinálunk, amikre eddig nem voltunk képesek. Számomra a technológia használata azt jelenti, hogy a képességeinket, az agyunkat, a zenei eszköztárunkat valahogy kitágítjuk, és eddig járatlan területekre jutunk el a zenében is. Nekem a fő területem a hangszínek kompozíciós potenciálja, ami kemény dió, mert ellentétben az egydimenziós hangmagassággal (mély vagy magas), a hangszín sokdimenziós és meghatározhatatlan kiterjedésű. Az elvileg végtelen hangszíntér megnyílásával egy hatalmas, eddig feltáratlan terület strukturálása, értelmezése válik szükségessé, amit számítógépek nélkül lehetetlen átlátni és kezelni. Már az analóg érában is próbálkoztunk a hangszínek rendszerezésével, de ez rendkívül nehéz volt. Ma már annyi adat van, hogy nagy szüksége van a számítógépre az embernek ahhoz, hogy ezt a tudást valahogy tovább tudja fejleszteni, úgyhogy én ebben látom a lehetőségek bővülését.
Az Ön nevéhez kötődik a hangszínszolfézs kidolgozása. Röviden kifejtené a laikusok számára, hogy ez mit jelent?
Lengyelországban, a varsói F. Chopin Zeneakadémián tanultam hangrendezést, illetve elektronikus zenét, ott volt egy hangszínszolfézs elnevezésű tantárgyunk. A szolfézs a hangmagasság- és a ritmusviszonylatok gyakoroltatása, elnevezések megtanulása stb. A hangszínszolfézs tulajdonképpen ugyanez, csak nem hangmagasságokkal és ritmusokkal, hanem hangszínekkel operál. Például egy hangmérnöknek tudni kell kezelni a keverőasztalon a szűrőket, amik segítségével változnak a hangszínek. Ők általában tapasztalat útján jutnak ahhoz a tudáshoz, hogy hogyan fognak szólni az egyes szűrőbeállítások. Nekünk a Zeneakadémián meg kellett tanulnunk, hogy az egyes szűrők különböző vágási frekvenciája hogyan fog szólni ugyanúgy, mint ahogy két hangmagasság között meg kell hallani azt, milyen pl. egy nagy terc. Aztán, amikor Magyarországon elkezdtem elektronikus zenét oktatni, úgy gondoltam, hogy ezt a módszert ki lehet terjeszteni az összes többi, hangszínnel foglalkozó technikára. Tehát a Zeneakadémián azt tanítjuk, hogy hogyan szólnak a különböző hangszintézis és hangátalakítás technikák paraméter-beállításai. Ezeket kell tudni meghallani, elnevezni, megjegyezni.
Pályája során többször is megfordult külföldön, mint vendégkutató és zeneszerző. Milyen tapasztalatokat gyűjtött a nemzetközi színtéren? Hogyan tudja ezeket kamatoztatni Magyarországon?
A legfontosabb az amerikai utazásom volt, amit egy Soros-ösztöndíj tett lehetővé fiatal koromban. A New York-i Brooklyn Egyetemen, majd a Stanford Egyetemen voltam vendégkutató. Mindkét intézmény komoly számítógépes zenei stúdióval rendelkezett, és amit ott tanultam, az annyira kitágította a lehetőségeimet, hogy sokszor még ma is ebből élek. Akkoriban Magyarországon még épphogy csak megjelentek az első számítógépek, így amikor kimentem Amerikába, kitárult egy olyan világ, ami itthon nem volt elérhető. Ugyanez történt, amikor Karlsruhe-ban voltam a ZKM-ben (Zentrum für Kunst und Medien), ahol akkor már létezett egy olyan koncertterem, amelyben kupola alakú hangosító rendszer működött, azaz 42 hangszóró volt a fejem fölött félgömb alakban elhelyezve, és arra lehetett hangokat programozni a hangzástérben. Azóta már itthon is van egy hangdóm, de ahhoz, hogy ezekről tudást szerezzünk, meg egyáltalán tudjuk, hogy szükségünk van ilyen technológiákra, ismerni kell a külföldi fejlesztéseket. Szerencsére rengeteg kollégával meg tudom beszélni, hogy milyen új eredmények vannak a kutatásban, tanításban vagy a zeneszerzésben. Mivel ez egy állandóan fejlődő terület, nem lehet megállni, mindig tanulni kell, újabb és újabb dolgokat kell létrehozni. Ennek érdekében szükség van arra, hogy külföldi kollégákkal kommunikáljunk, és a személyes találkozás ehhez elengedhetetlen.
Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, ahol elektroakusztikus zeneszerzést oktat, illetve tanít a Metropolitan Egyetem Médiadesign és Animáció szakján is.
A METUN most már csak animáció szakon, de régebben a mediadesign szakon is tanítottam. Engem nagyon érdekel a kép és a hang együttműködése, úgyhogy izgalmas kihívás volt ezt ott elkezdeni tanítani, és ezen keresztül sok mindent megtanulni. Ez nekem szintén egy fontos terület.
Milyen összefüggések vannak az említett művészeti területek között?
Az audiovízió egy olyan műfaj, amelyben a zene és a mozgókép úgy találkozik, hogy átértelmezik egymást. Ez egyébként egy biológiai jelenség is, mivel, ha hallok egy hangot, és azzal szinkronban látok valamilyen történést, akkor nem tudom azt hinni, hogy a kettő nem együtt történik. Például, ha egy képernyőn látok becsapódni egy ajtót, és közben egy bőgőpengetést, tehát nem az ajtó hangját hallom, akkor is azt fogom érezni, hogy a két esemény egymás következménye, ami azért történt, mert egy ajtó becsapódott. A kettő úgy egészíti ki egymást, hogy létrejön egy harmadik entitás, ha együtt vannak, ami nincs jelen akkor, amikor csak a hangot hallom, vagy csak a képet nézem. Engem az ilyen audiovizuális történetek érdekelnek nagyon. A tanítás szempontjából pedig azért is nagyon fontos, hogy két helyen tanítok, mert így a két egyetem diákjai között könnyebben tudok együttműködéseket létrehozni. Sok olyan projektünk van, amikor a METU-n készült animációkhoz a Zeneakadémia diákjai készítették a hangot. Az ilyen típusú kooperációkkal megnyitunk olyan lehetőségeket, amelyek segítik a diákokat a kapcsolati hálójuk kialakításában, illetve megmutatják nekik, hogy milyen területeken tudnak majd dolgozni.
Elsősorban zeneszerző és másodsorban tanár vagy fordítva? Hogyan működik ez a két foglalkozás párhuzamosan?
Ezt nehéz megmondani. Én soha nem hittem, hogy tanítani fogok. Amikor hazajöttem Varsóból, a Zenetudományi Intézetben dolgoztam kutatóként a Kísérleti Zenetudomány munkacsoportban. Később elkezdtem tanítani a Szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztiválon, ahol sok külföldi kollégával találkoztam és dolgoztam együtt. Aztán fölkértek először a Pécsi Tudományegyetemre, majd a Zeneakadémiára tanítani. Ahogy mondtam, ez a terület állandóan fejlődik, így ahhoz, hogy tanítani tudjak, nekem is folyamatosan tanulni kell, ezért számomra a tanítás tulajdonképpen egy tanulási folyamat, és ettől nagyon érdekes. Az is inspirál, hogy megismerhetek tehetséges fiatalokat, akikkel a találkozások számomra csodálatos élményt jelentenek. Azt tapasztalom, hogy sokszor előfordul, hogy már nem ők tanulnak tőlem, hanem én tőlük. Szeretem, hogy lehet motiválni őket, hogy maguktól tanuljanak, és ők hozzák be az új információkat a tanterembe, mert ilyenkor szinte mint kollégák tudunk együtt dolgozni. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy elsősorban tanár, zeneszerző, vagy kutató vagyok, mert valahol mind a három együtt, és ez akkor jó, ha a diákok is így érzik.
A rezidenciaprogramra benyújtott pályázatában célként fogalmazta meg, hogy a BME oktatói és diákjai aktívan együttműködjenek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatóival és diákjaival. Gyakorlati szinten hogyan képzeli el ezt az együttműködést?
A pályázatra beadott művem egy olyan közösségi alkotás, amiben sokan gyűjtik, alakítják, csinálják a hangokat. A szerzői jog kérdése is érdekes ebben a témában, mert úgy szeretnénk programozni a mű megvalósítását, hogy a mások által behozott hangfájlok, zenei részek, motívumok metaadatként tartalmazzák a szerzők nevét, és aztán kialakuljon, hogy kinek milyen része volt ebben a közösségi produkcióban. Olyan workshopokat szervezünk, ahol reményeim szerint létre tudnak jönni ezek a találkozások.
Szigetvári Andrea zeneszerző a Zeneakadémián oktat, elektronikus és elektroakusztikus zenével foglalkozik. Széles nemzetközi tapasztalattal rendelkezik és a hazai kísérleti zenei élethez erősen kapcsolódik. Az alkotóművészetben és a kutatásban is azon dolgozik, hogy hogyan lehet a technológiát bevonni a zenei kreativitásba. Portréja az alábbi linken olvasható.
Demjén Orsolya
fotók: Belicza László
