„A művészetben nincs lazulás” – interjú Kocsi Olgával

Kocsi Olga, a BME Művészeti Rezidenciaprogram egyik friss ösztöndíjasa a BME kertjében mesélt nekünk sikereiről és kudarcairól, arról, hogy hogyan lehet az időt kapszulába zárni, és mi történik, ha egy multimédia-művészt ötvözünk egy villanyszerelővel. 


Kocsi Olga multimédia-művészt mindig is érdekelte a technológia és a művészet kapcsolata. Tanulmányait javarészt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végezte, de tehetségének köszönhetően eljutott a Willem de Kooning Academy Rotterdam egyetemi kampuszára is. Később villanyszerelő OKJ képzést végzett, majd a karosszérialakatos szakmát is kitanulta. Vállalkozó szellemisége és széleskörű érdeklődése több alkotásának sikerességéhez hozzájárult. A Kocsi Olgáról készült bemutató portré az alábbi linken olvasható.


Mi az első emléked a művészettel kapcsolatban, vissza tudsz emlékezni rá? 

Már kiskoromtól kezdve bennem volt ez az érdeklődés, nagyon sok kiállításra vitt édesanyám. Gyerekként rengeteget rajzoltam, akkor azt gondoltam, hogy grafikus leszek. Utána elkezdtem fotózni. Aztán megmozdultak a képek, és jártam egy animációs képzésre. Egy idő után láttam, hogy mindez kitágul, az idő is bejön, amitől még izgalmasabb, utána pedig, ahogy felvettek az egyetemre, elkezdtem médiumfüggetlen dolgokban is gondolkodni. Tehát nincs egy konkrét meghatározó élményem, inkább egy folyamatos építkezés volt ez az egész. 

Az eddigi pályafutásod alatt nagyon sokfelé jártál és sokszínű tudást halmoztál fel: media designer és multimédia-művész, vizuális és design tanár, villanyszerelő és karosszérialakatos is vagy a végzettségeid alapján, jelenleg pedig a Freeszfe színház és performansz képzésén tanulsz. Nulladik kérdésként engedd meg: nincs még eleged az oktatásból?

(Nevet.) Egyébként most jutottam el odáig, hogy megfogalmaztam magamnak: amint befejeztem a doktori képzést, már nem iratkozom be új iskolába. A Freeszfe-képzés most az utolsó energiaegységeimet is elégeti, elképesztően intenzív. Nagyon érdekes, hogy ez is művészet, de nagyon más, mint a MOME volt. Pár hét múlva pedig a nyolcadik kerületbe, a kesztyűgyárba megyek Karriernapra előadni, ahol elmesélhetem, hogy karosszérialakatos és villanyszerelő vagyok. Sok nemmel találkoztam az életem során. Nagyon nehéz volt egy idő után, hogy ezt meddig folytassam, csináljam-e egyáltalán. Negyedszerre vettek fel az egyetemre, apránként körbefelvételiztem Magyarországot. Majdnem ELTE-s lettem programozó szakon, mikor már úgy voltam vele a három nem után, hogy lehet, ezt a művészeti dolgot el kell engedni. Nagyon nehéz volt évről évre összeállítani a portfóliót és a lépcsőn ülve várni az eredményt. A felvételiben amúgy ez is borzasztó volt, hogy nem adtak semmi visszajelzést, csak mindig küldtek egy levelet azzal, hogy alkalmatlan vagyok. Aztán a fordulat az volt, hogy elmentem 2006-ban az MKE intermédia szakosok Elfurcsásítás című diplomakiállítására, és akkor állt össze a kép, hogy „Ezek szerint akkor ez is lehet művészet? Nekem vannak pont ilyen fura gondolataim.” A következő évben már egy olyan mappát raktam össze, amiben ilyen furcsa, experimentális, szabadabb dolgok voltak, és ez már működött.

Ezek szerint nagyon kitartó vagy. 

Igen, mert borzasztó sok minden éget és motivál belül, csak mire ezt a formát megtaláltam, amit az egyetem kér és amit én tudok vinni, az időbe telt. Viszont utána valahogy minden vízióm valóra vált. Hiszek benne, hogy mindenkinek mindene valóra válik, idő kérdése, csak nagyon kell szeretni és csinálni. Az egyetemen aztán voltam HÖK és szenátusi tag, köztársasági ösztöndíjas, rektori díjjal végeztem. Rögtön felvettek ösztöndíjjal doktori képzésre, és ezt követően három alkalommal nyertem el a Derkovits képzőművészeti ösztöndíjat. A diploma után így hat évig támogatást kaptam, megjelenést biztosítottak, ami nagyon nagy segítség volt abban, hogy a mai napig alkotok, hívnak ide-oda. De ebben az is benne van, hogy én mennyi munkát raktam bele, milyen fokon pörögtem és mennyi minden érdekelt, és érdekel a mai napig.

A MOME-n elvégezted a Design- és vizuálisművészet-tanár mesterszakot és a Kisképzőben tanítottál is pár évet. Mik a tapasztalataid a tanárlétről? 

Óriási energiákat tettem bele, nagyon szigorúan vettem a munkát. A művészetben nincs lazulás. Ha valamit csinálunk, azt csinálni kell.És ezért hálásak voltak a gyerekek. Ennek a mai napig van nyoma, csomó olyan kisképzőssel futok össze nap mint nap, akiket tanítottam vagy hallott rólam, nagyon jó érzés. Más szakról is jöttek hozzám, mindenkinek segítettem portfóliót csinálni, ajánlólevelet írni. Sokszor este 9-ig bent maradtam megvárni, amíg befejezik a projektjüket vagy, hogy megjöjjenek a szüleik. Mindezt százezer forintért. Kisebb hőfokon viszont nem tudtam volna csinálni. Nagyon szomorú döntés volt, de én is a pályaelhagyó tanárok közé tartozom. 

A különböző tudásformák, melyekről az eddigiekben beszéltünk, hogyan kapcsolódnak össze a művészetedben, milyen átjárás van közöttük?

Pont a napokban volt egy felismerésem, ahogy össze kellett raknom egy kiadványt a Szabó Eszter Ágnessel közös projektünkről – Irma5second, a leesett falatok védőszentje – egy német kurátornak. Ebben a kiállításban jöttem rá, hogy igazából minden a művészetet szolgálja, a karosszérialakatozás és a villanyszerelés is. A kiállításhoz például csináltam egy nagy szekrényoltárt, amihez kellett villanyszerelés, hogy az áramot a TV-hez bevezessem, a rizslaptriptichon keretét pedig a lakatos iskolában hegesztettem. Nagyon jó barátnőmmel, Szegletes Lucával – aki egyébként itt, a BME-n végzett villamosmérnökként, majd itt doktorált és jelenleg adjunktus – Amerikában találkoztam. Két nagyon más világ, mégis első látásra barátnők lettünk. Csináltunk egy matek-művészet szakkört 2015-ben Budaörsön. Mint később kiderült, Amerikában is ez már bevett tanítási módszer, hogy a művészetet összekötik a tudománnyal, mi viszont ezt abszolút zsigerileg csináltuk. Nagyon működött. A gyerekek matekból gyűlölik a szöveges feladatokat, de a harmadik-negyedik osztályos gyerekek örömmel építik a vonatokat és a vámpírokat, miközben igazából matekoznak. 

Ezek szerint az ellentétek eléggé vonzzák egymást a te esetedben.

Igen, ezt abszolút inspirálónak tartom. A VR Lada is egy olyan munkám, ahol egyszerre vagyunk két helyen, mint a kvantummechanikában, egyszerre teljesül az igaz és a hamis, hiszen egyszerre vagy a valós Zsiguliban, aztán, ha felveszed a szemüveget, a VR Ladában. Tehát egy olyan paradoxon jön létre, ami elvileg nem jöhetne létre, hiszen nem lehetsz egyszerre két helyen, viszont mégis egyszerre fogod az igazi és a digitális kormányt. Nagyon furcsa valóságok találkoznak, ami nekem mindig nagyon izgalmas. 

A rezidens projekted keretein belül az Időlenyomat című munkádat tervezed továbbfejleszteni. Miből indult ki ez a projekt, mit szerettél volna láttatni vele? 

Az Időlenyomatot még az egyetemen kezdtem el. Michelangelo Cascinai csata című művéből indultam ki, egy tömegjelenet látható rajta, 19 férfialak. Amikor nézegettem ezt a képet, azt vettem észre, hogy nem 19 alakot látok, hanem egy embernek a mozgását. A záridő elnyújtásával úgy használtam a fényképezőt, mint egy időrögzítő eszközt, és ahol fényt kapott, az időréteg megjelent. Az egyetem műtermében négy különböző rögzítéssel mozogtam végig a jelenetet: teljesen nyitott blendével, fényeffektus nélkül, aztán vakuval, amikor azt figyeltem, mi történik, ha a fénnyel készítek egy lenyomatot. A harmadik körnél felraktam magamra egy izzósort, így csíkok lettek a mozgásból. Végül ugyanezt megcsináltam, csak elvettem az élességet, ekkor ezek a csíkok átváltoztak egy hatalmas absztrakt felhővé. Nekem az volt nagyon izgalmas ebben, hogy igazából ugyanaz ismétlődik meg, miközben a rögzítés és a lenyomat mindig más. Azt vizsgáltam így, hogyan lehet a mozgást megragadni a fotográfiával, és hogyan lehet az időt kapszulába zárni. 

Kocsi Olga találkozása Dr. Kiss Rita Mária témavezetővel

Az ösztöndíj során milyen irányba indulnál tovább ezzel a projekttel?

A Kinect alkalmazás használatán gondolkodom, ami egyszerre nézi a teret és az alakot is. Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ez a program kivágná a térből az alakot, és rávetítené? Így szobrokat lehetne csinálni, ha három irányból, három tengelyből vennénk, és ez a három réteg összeadódna. VR-ral ötvözve a saját testünket és mozgásunkat is be lehetne fagyasztani, és szobrokat alkotni, amiket akár ki is lehetne nyomtatni. Milyen izgalmas lenne, hogy csinálok egy mozdulatsort, befagyasztom, aztán mindez ott lesz a kezemben is. Láttatni a láthatatlant. Hiszen maga a mozgás nem látszik, mindig csak az állóképet látjuk.

Az Időlenyomat egy több mint 10 éves intervallumot ölel fel. Az elejétől az volt a koncepció, hogy ez egy hosszabb távú projekt lesz, vagy időközben alakult így?

Amikor megcsináltam az egyetemen, nagyon tetszett a tanáraimnak, mondták is, hogy adjam be TDK-ra. Beadtam, de annyira bepánikoltam, amikor elő kellett volna adni, hogy nem tudtam megszólalni. Valahogy ezért bennem maradt egy rossz érzés ezzel az egész projekttel kapcsolatban, szóval ezután inkább beraktam a fiókba. Évekkel később egy művésztelepen kellett egy bemutatkozó, és akkor erről is beszéltem, és mondták, hogy milyen jó ez a projekt, én meg teljesen meglepődtem. Utána már lekerült róla ez a stigma a fejemben is, és végül 2019-ben csináltam belőle egy kiállítást. 

Ha jól tudom, éppen az imént volt az első találkozód a témavezetőddel, milyen benyomásaid voltak?

Nagyon izgalmas, hogy ennyire szabad kezet kapok. Az én fejemben nagyon sok minden van, de ez a laborlátogatás nagyon izgat, hogyan lehet itt, laboratóriumi körülmények között vizsgálni a mozgást. Amúgy szerintem szuper lehetőség, hogy ekkora segítséget kapunk anyagilag is, teljesen egyedülálló. Nagyon örültem, hogy végül engem is kiválasztottak.

Mit gondolsz, mi fogja jelenteni a legnagyobb kihívást a rezidenciaprogram során? 

Talán az időpontegyeztetés. (Nevet.) Illetve az is, hogy lényegében bármit lehet használni, nagyon sok a lehetőség. Remélem, hogy sikerül összerakni egy jó kiállítást decemberre. Nagyon érdekelne a nézői szempont, biztos vagyok benne, hogy a vége valami interaktív dolog lesz. Amit eddig meséltem, az inkább egy kutatás része. Én azt szeretném, hogy a nézővel történjen valami. Sokkal nagyobb élmény, mint külső szemlélőnek lenni egy kiállításon, így sokkal jobban lehet kapcsolódni. 

Pupli Anna Sára

Kiemelt kép: Kocsi Olga